Hannes Böhringer: Nekifogni, csomagolni

Teju Cole fot másolat

Minden egy jövés és menés, egy nekifogás, egy ki- és becsomagolás. Soha senki sem jön ki csomag nélkül, még akkor sem, ha nincs is semmi a kezében. Előbb vagy utóbb akarva-akaratlan felnyílik a bőröndje, és többé már nem lehet becsukni. Kicsomagolni, becsomagolni – élni azt jelenti: meg kell nyilatkozni, és meg kell halni.

Az ember az az állat, amely nem képes kijönni csomag nélkül, amely ezért megtanul be- és kicsomagolni. Sőt még saját magát is ki- és becsomagolja, elrejti szemérmét és óvja magát a naptól és a hidegtől. Csomagolás nélkül az ember bruto[1]. Nettóvá, félig netté és barátságossá csak a civilizáció csomagolásában válik. Vagy mégiscsak Rousseau-nak volna igaza?

Csomagolni azt jelenti, hogy valamit el is lehet rejteni. Az emberek ezért váltak nyílttá, de bizalmatlanná is másokkal, végül pedig önmagukkal szemben is. Ki kellett találniuk, mi rejlik a szavak szép csomagolásában, és meg kellett tanulniuk a gesztusokból a szándékokra, a külsőből a belsőre következtetni. Van tehát valami, amit nem lehet kicsomagolni, és csak közvetve mutatkozik meg a csomagolás révén, nehezen kivehetően, ám cserébe akaratlanul, sosem ellenőrizhetően: a benső.

Mindemellett az embereknek mindig voltak eszközei, amiket össze kellett csomagolniuk, egy kötegbe kellett kötniük, amikor vándorlásaik során továbbvonultak. Talán ez volt az oka annak, hogy letelepedetté váltak: elegük lett a csomagolásból. Egyre több holmijuk volt, amit ki és be kellett csomagolni. Végre tartósan akarták lerakni és elhelyezni.

Ám mennél több hely van a tárolásra, az elraktározásra és a felhalmozásra, annál több holmit és csomagot kell elhelyezni. Az állatnál, mely nem jön ki csomag nélkül, a biztonság kedvéért mindig is túl sok van. Sosem tudta megtalálni a határt, a helyes arányát annak, amire valóban szüksége volt, ami az élethez kellő és természetes. A csomaggal bíró állatnak mindig szüksége volt a szükségtelenre: luxusra, tétlenségre, kultúrára, a készletek elpazarlására. Mivel az ember nem tudja, hogy mire van szüksége, ritkán elég neki. Egyre többet kíván, és inkább megtartja, semmint hogy továbbadja vagy eldobja. És nem is felejt olyan könnyen.

Így aztán a tárlók egyre nagyobb halmai állnak szerte a földön, amelyekben az emberek magukat és csomagjaikat halmozzák fel. Más tárlókban olyan holmikat termelnek és árusítanak, melyeket aztán becsomagolva és elcsomagolva haza vagy máshová visznek. A helyhez kötött konténerek között mozgékony konténerek járnak össze-vissza és viszik a szállítmányokat.

Az ember, az az állat, mely sosincs híján csomagnak – inkább valamivel többet vigyünk magunkkal, az ember sosem tudhatja! –, és szenved a súly alatt, amit magával cipel. Nem tudja egyszerűen lerázni, eldobni a csomagot. Ezért aztán tehermentesítésre törekszik. Letelepedetté válván képes holmijait tartósan tárolni. Lerakja őket, de már nem találja a csomagokba elrakott holmikat. Nem képes emlékezetében tárolni, hogy melyik tartóba került valami. Minden el van téve valahová, de már nem tudja, hová. Ezért aztán új csomagot vesz a nyakába, nem nehezet, de bonyodalmasat: emlékezető cédulákat, memória-támasztékokat, kulcsokat, kódokat, jelszavakat, számkombinációkat, amelyek elvezetik a megfelelő ládákhoz és azokat nyitni és zárni tudják.

Eme tevékenységektől kimerülve, felüdülésre van szüksége: nyaralás, elutazás, csomagolás a bőröndbe. Mire van szükségem az útra? Az időjárás bizonytalan. Lehet, hogy meleg lesz vagy hideg. Mindenre fel akarok készülni. A bőrönd az autó csomagtartójában lesz, vagy nekem kell a pályaudvari lépcsőkön fel- és lecipelnem? A hullámokban való megmerülés után az ember visszatér a strandra, és nem találja a kicsi kupacot, amit lerakott: az inget, a nadrágot, a cipőt. A nadrágzsebben papírok voltak, pénztárca és autókulcs. Az autó is eltűnt. A kesztyűtartóban volt egy cédula, rajta azzal a telefonszámmal, ahol zároltatni lehet a számlát. Jobb lett volna nyakba akasztva bevinni a kulcsot a sós vízbe? Lehet, hogy egy hullám leszakította volna. A biztonsági lánc sosem zár egészen.

A kicsomagolás és az újra becsomagolás átmenetében, a zárt tárlók között ott van az elvesztés, az elfelejtés, az eltűnés rése. A réseket bizalommal töltik ki. Avagy fordítva: ha eltűnik a bizalom, el lehet kezdeni a bepakolást. Csomag és tárló tölti be a bizalmon támadt rést.

Az ember magán viseli a múlt terhét. Csomag nélkül nem tud kijönni. Ez azonban nyomasztja: le akarja vetni magáról, hátra akarja hagyni, el akarja felejteni, és újrakezdést akar. Neki akar indulni az ismeretlennek, vagy legalábbis meg akar könnyebbülni azáltal, hogy csomagja egy részét lerakja, tartóba teszi. Hordozza a múltat, és a jövővel törődik. Az ember nem a jelenben él. Minden esetlegességet megragad, és nem veszi észre azt, ami történik, csak akkor, amikor már megtörtént.

A jelen a csomagoláskor a múlt és a jövő között megoszló figyelem rése. Ezért is akarták a régi filozófusok csak a legszükségesebb és legfontosabb dolgokat magukkal vinni, hogy minden náluk legyen, amire szükségük lehet. A csomagtól és annak nehézkességétől megszabadítva akartak jelen lenni – lélekjelenléttel és talpraesetten. Erre az ember bőrönddel a kezében nem képes. A jelenvalóság az ember számára mégis többnyire csak csomagként adott, azaz magán kívül, mint távoli cél a messzeségben.

A csomag terhének nyomása alatt álló állat túlzottan figyel arra, amit magával cipel, amit el tudna veszíteni, avagy már el is veszített. Úgy megy keresztül a jelenen, mintha mi sem történne. Egyszerűen semmit sem vesz észre.  Csak a veszteségek súlyát érzékeli. Az ember nevezetű teherhordó állat magával viszi kényelmetlen emlékezetét, amely elfeledi mindazt, amit meg akar tartani, és megtartja azt, amit inkább elvesztene – a jövendő esetlegességekre irányuló félelem és remény zűrzavarát –, sőt önmagát is magával viszi: annak a terhét, hogy önmagát kell az embernek a hátán vinnie – ez az a csomag, amely hátráltatja abban, hogy könnyűléptű legyen, talpraesett és elmés. Ez csak kivételesen sikerül – ami művészet és szerencsés adottság. Az ember az az állat, amelynek önmagát kell hordoznia, elviselnie.

Táplálék, ruhák, papírok, könyvek, játékszerek és így tovább – ezeket kell elcsomagolni és magunkkal hordani. Egyenként nem is tudnánk vinni és együtt az összeset sem. Csomagokat készítünk és feliratozzuk őket. Így válnak kezelhetővé. Így át tudjuk csomagolni és ki tudunk venni belőlük, egy részüket a szekrényben tudjuk hagyni, a többit magunkkal tudjuk vinni. Ezt a félelmek kupacából át tudjuk tenni a gondok halmába, azt a játékszerek közül a vigaszok közé, emezt a remények közül át a csalódásokhoz. Az egyes csomagokat azután könnyebb csomagocskákká lehet szétpakolni, így hátra lehet hagyni, vagy előre lehet küldeni. A maradékot, ami könnyen hordozható, kézi poggyászként visszük. Jól összerakva és jól megjelölve könnyebbé válik a csomag.

Lehet, hogy az emberek azért találnak föl, állítanak elő és vesznek magukra sok mindent, hogy megtudják, mi nyomasztja őket? Talán ezért is álltak össze és kezdtek nyelvet használni, mert a beszélgetés során nem csak le tudják rakni csomagjukat, hanem ki is tudják csomagolni, és megkönnyebbülten újra vissza is tudják pakolni. Ami nyomasztja és mozgatja őket, több annál, mint amit képesek kézbe venni, és aminek neki tudnak fogni. A csomag szétesik, ha nincs jól összerakva és neki fogva nem találni rajta fogást.

Kézbe vesszük, mondják a kormányon levők. Képesek vagyunk arra, hogy az egész csomót kézbe fogjuk, és olyan csomagokká szedjük szét, csomagocskákká aprózzuk el, hogy szinte már nem is érezzük a súlyukat. Nekifogni – ez az eltökéltség határozatlanságát, az elintézetlen dolgok sokféleségének, az érdekek különbözőségének, a jó, valamint az elhallgatott szándékok, vágyak és ínségek zűrzavarának elfogadható, tolerálható csomaggá történő összepakolását és címkével való ellátását jelenti.

Minden egyes csomagba bele van csomagolva a rezignáció, hogy nekifogás nélkül nem fog menni. A terheket talán átmenetileg le lehet gördíteni, de egyszerűen ledobni nem lehet. Amúgy is inkább több mint kevesebb lesz belőlük, mindig sokfélék és zavarosak, és sosem egyeznek. Csak abban egyek, hogy nyomasztóak és könnyen szétesnek – túlontúl sok van belőlük ahhoz, hogy a kabát- vagy nadrágzsebekbe, a kézitáskákba lehetne gyömöszölni őket.

Nekifogni azt jelenti: a problémákat nem oldjuk meg, hanem továbbvisszük. Ugyanis minden megoldás új nehézségekkel jár. Ezért neki fogni csak azt jelenti: hozzáfogni – nem elérést, hanem olyan szándék demonstrálását jelenti, amely tudja, hogy nem fogja bírni. Ezért kell valakinek előre mennie, aki hozzáfog, s majd a többiek is nekifognak. Ám mivel ez így soha nem megy, szinte minden marad a régiben.

Kézbe akarjuk venni, nehogy az vegyen kezelésbe bennünket. Az ember, önmaga teherhordó állata, sosem bízhat meg magában. Düh, szerelem, vagy kétségbeesés lehet úrrá rajta. Ekkor minden mindeggyé válik. A többieknek kell továbbvinniük a lehajított csomagot, hacsak nem maga tér vissza egy idő után, és összeszedi megint a dolgait. A végén úgyis összeomlik és mindent hátrahagyni kényszerül.

Így árulják el magukat az emberek: ahogy nekifognak, csomagolnak, amit magukkal visznek, amit otthon hagynak, ami kiesik a bőröndből, ahogy tárlóikat kódolják, azzal, hogy milyen alkalmak során lesz elegük a csomagjaikból és megpróbálják lerázni magukról.

A csomagolás lényünk pragmatikus oldalát mutatja. Cselekednünk kell, mielőtt még a dolgok alapjáig mentünk volna. Ki tudja, eljutnánk-e valaha az alapig, ha volna rá elég időnk? Ezért aztán félhomályban tevékenykedünk, mintha világos volna, és ezzel új nehézségeket idézünk elő – az előre nem látható mellékhatásokat, amelyek minden dologba bele vannak csomagolva. Így duzzad egyre a csomag. Méretének csökkenéséhez katasztrófák kellenek. Maga a csomagolóanyag a legkevesebb. A világ félhomályában való ténykedés elkerülhetetlen mellékhatásai alkotják a hatalmas hulladékot; jó és rossz zűrzavaraként maga is félhomályos. Így minden körben forog: reciklálás. Haladást kell elérnünk, hogy képesek legyünk visszaeséseink elcsomagolására és elraktározására.

Ennek a körforgásnak a terhét könnyíti meg a művészet, a vallás és a filozófia. Ezeket régi idők csomagjaiként cipeljük magunkkal. Viszonylag jól ellenállnak a haladásnak, sosem váltak teljesen muzeálissá és nem lettek tárlókba félretéve. Ezek a bőröndök, amelyek kinyílnak és többé már nem csukhatók be. Az egyszerűség kedvéért művészetre, vallásra és filozófiára elkülönítve lett szétpakolva a zűrzavaruk. Mégis sok különbözőség rejlik mindegyik csomagban. Sok különböző dolog válik le róluk mellékhatásként, köztük annak gyanúja, hogy jó csomagolású szemfényvesztés volnának. Ennyiben a művészet, a vallás és a filozófia e világ félhomályához tartozik. De a világot mégis felderítik. A félhomályt nem világosság váltja fel, a félhomály transzparenssé válik. A szürkület, a szomorúság alábbhagy. A terhek könnyebbé válnak. Ugyan a csomagok nem tűnnek el, de sikerül elérni a súlyok felfüggesztését, a pillanatot, amikor minden egyidejűleg be- és kipakolva is van, semmi sem maradt el és minden el lett mondva.

COPYRIGHT  Fordítás Tillmann J. A.


[1] Broto (olasz)  = nyers, vad/állat

Advertisements
This entry was posted in Uncategorized. Bookmark the permalink.

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out /  Change )

Google photo

You are commenting using your Google account. Log Out /  Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out /  Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out /  Change )

Connecting to %s