Hannes Böhringer: Hiányzó nép. A ritornel fogalmáról Deleuze és Guattari könyveiben

Dan Vlcek

In memoriam Kotányi Attila +2003. 10. 18.

Az Ezer fennsík ritornel-fejezetének első bekezdésében szinte minden elmondásra kerül. Így hangzik:

“Egy gyerek, akit félelem tölt el a sötétben, énekelni kezd és ezáltal megnyugszik. Dalolásával egybehangzóan továbbmegy vagy megáll. Ha eltévedt, amennyire csak lehet elrejtőzik a dal mögött, vagy megpróbál dalocskája alapján jól-rosszul tájékozódni. A káosz közepette ez a dal egy szilárd és nyugodt, egy megszilárdító és megnyugtató centrum kialakításának kezdeménye. Lehet, hogy a gyerek éneklés közben ugrándozik, hogy gyorsabban vagy lassabban megy, ám a dal már maga is egy ugrás: a káoszból a káosz közepette a rend kezdetébe ugrik, és mindig veszélyezteti a széthullás. Ariadné fonala mindig hangokat kelt. Vagy Orpheusz énekel.[1]

Világkeletkezés nagyban és kicsiben, kiugrás a káoszból, a sötétségből és félelemből egy megnyugtató, törékeny rendbe, stabilizáló nyugalomba. A filozófia mindig is nyugalomra és rendre törekedett. A ritornel kozmogóniai orientáció a zavar közepette és és a félelem elcsitítása egy refrén ismétlésével. Az ismétlések során kialakulhat a megszokás lakályossága, lakozás, ahonnan ki lehet indulni és amelybe vissza lehet térni. A világ zene, ritmikus periódus, ritornel.

A sötétben való orientálódáshoz nem a tapintás[2] kínálkozik, hanem az ének. Az orientálódás, a káoszból való kiugrás egy oriens, egy nomád egzisztencia keresése, felfedezése, kitalálása[3] egy nyílt, “sima“ térben, ahol az ember nem pontról pontra, hanem kezdet és vég nélkül mozog[4], ahol egyidejűleg lehet gyors és lassú. Amikor a gyerek énekel, lassabban vagy gyorsabban megy. Az énekléshez gyerekké és nővé kell válni, állítja Deleuze és Guattari a kontratenorra utalva[5]. “A hangnak nővé-válást vagy  gyerekké-válást kell elérnie.“[6] Ehhez tartozik még az állattá-válás. A madarak még nincsenek jelen.

Deleuze egy 1984 márciusi előadásában nem tartja elegendőnek, hogy Guattari barátja a ritornelt csak madárénekként és egyúttal nem galopp-ugrásként értelmezi.[7] A madárdal nem pusztán csivitelő, önmagába visszatérő, hanem egyszersmind ennek a zártságnak a szétvetője, kivetődés a káoszból és az ismétlődésből. Lóvá-válás. A galopp – barokk tánc – distanciát teremt.[8]

Ariadné mítikus nőalakja Nietzschére, Deleuze által nagyra tartott költeményére, az Ariadné panaszára utal: “Du hast kleine Ohren, du hast meine Ohren … Ich bin dein Labyrinth… (Neked kicsinyek a füleid, az én füleim a te füleid…Én vagyok az útvesztőd…)“[9] Deleuze és Guattari a labirintust a kanyargó hangzás metonímiájának tekintik: “Maga a kozmosz is egy ritornel és a fül is (minden, amit labirintusnak tartottak, ritornel volt).“[10] Deleuze Nietzsche-könyvében Ariadnét az igenlés allegóriájaként értelmezi.[11] Már nem Theseus a szeretője, aki a Minotaurosz – ugyancsak állattá-válás –  ellen küzd a labirintus mélyén, hanem Dionüszosz, a zene a fülben.

Orpheus, az énekes rokonságban áll Dionüszosszal, az androgün gyermekistennel. Mindkettőjüket tébolyult nők szaggatják szét. A metoním kifordítás révén többé, sokká, falkává, állat- és nő-falkává, néppé válnak.

Ariadné fonala, a fül-labirintus kanyargós. Az “örök visszatérésről“ azt mondja Nietzsche Zarathustrája: “Minden Mostban megindul a lét, minden Itt körül gördül a golyó Ott. A közép mindenütt van. Görbült az örökkévalóság ösvénye.“[12] Önmagába fordult és összeredőzött az immanencia. “Számomra – mondja a lábadozó Zarathustra – rajtam kívül hogy‘ is lenne kívül? Kívül nem létezik! Ám ezt minden hangzás hallatán feledjük – mily‘ bájos, hogy feledjük!“[13] A hangok belülről jönnek, önmaguktól állnak elő. Ariadné és Dionüszosz, a labirinus és a ritornel egyek.

Nietzschének a dionüszoszi-apollóni zenéről és az örök visszatérésről szóló tana itt a ritornelben ér össze.. Dionüszoszi a ritornel a “fül privilégiuma“[14] folytán: a hangzás belénk hatol, lökést ad, magával ragad, áthat…Kedvet csinál ahhoz, hogy meghaljunk.“ [15] Dionüszoszi “a zenének ez a potenciális fasizmusa“[16], az én feladása a tömeg-én javára. Apollói a “hangzásfal“[17] felhúzása a ritornel révén, a házépítés, egy territórium kijelölése. A ritornel, ami püthagoreusan elgondolás szerint egyszerre zene és világ: egyszerre behatárolás és elhatárolás, perasz és apeiron[18], territorializálás és deterriorializáció.

A világ nagy és kicsiny, makro- és mikorokozmosz, nagyban és kicsiben keletkezik, a gyermeki dudorászásban és a szférikus zenében. E kettő együvé helyezése Deleuze és Guattari filozófiájának erőssége. A ritornel egészen szokványos dolog. Az utcákon esténként az olaszok többszólamú szerenádokat énekelnek, írja Michael Praetorius barokk orgonista, aztán a hanszerek “közben valamit“ játszanak, majd megint énekelnek. Az énekre hangszeres közjáték responzál – ez a ritornel[19] A ritornel egy intermezzo, mondja Deleuze és Guattari, “híd és átmenet“[20], ami megszabadul a közbenső helyzet alárendelt funkciójától. A romantikus zenében a főrész mind kevésbé különböztethető meg a közbenső részektől. Az ének a szerenádban is értelmezhető a hangszeres játék közjátékaként. Valamiképpen minden közben van, átmenti jellegű, híd- vagy reléfunkcióval és a létrejövés dimenziójával bír. A ritornelben van valami, ami olyan, mint a platóni metaxü, “a köztes, ami se az alaphangban, se a dominánsban nem foglaltatik benne“[21], hanem maga is közrefog és közvetít olyan ellentétek között, mint a balgaság és bölcsesség,[22] ami hétköznapi és filozófiai. “A nem-filozófiai talán még inkább a filozófia centrumában van, mint maga a filozófia“ – így a Mi a filozófia? [23]

Ahogy Schopenhauer és Nietzsche, úgy Deleuze és Guattari számára is a zene vezet a metafizikába, a platóni ideákhoz, az önmagában való lényeghez, amit immár nem akaratnak, vagy a hatalom akarásának, és nem is a létrejövés ártatlanságának, hanem már csak létrejövésnek neveznek. Ez ugrás az idő más dimenziójába, a szimultaneitás “közbülső idejébe“[24], a “grandiózus időbe“, melyben az előtt és az után együtt van. [25] A ritornel, a gyerek dalolászása, a házi munka melletti rádióhallgatás – ez a közbülső idő.

Ebben a közbülső időben az emberek költőien lakoznak.[26] A madarak példát adnak erre.  Ezért kell az embereknek madárrá válniuk, amikor énekelnek, és így ritornelt idézhetnek elő. “A művészet kezdődése nemcsak hogy nem vár az emberre, de az is kérdés, hogy a megkésett és művi módokon kívül bármikor is megérkezik-e az emberhez? – így az Ezer fennsík. [27] Deleuze és Guattari úgy látják, hogy az emberek heideggeri értelemben, a szokásaikban szoktak lakozni. A szokások az ismétlések során, intermezzokon keresztül és refrének révén alakulnak ki. “Hangzás-falat“, “ethoszt“, “maradást“[28], házat képeznek maguk körül.

Az első művészet tehát az építészet.[29] A Leibnizről és a barokkról szóló könyvének elejére Deleuze a háznak mint a barokk lélek allegóriájának képét állította. A háznak két emelete van, két labirintusa, szellem és anyag, amelyek ugyancsak labirintusszerűen kapcsolódnak össze. A fölső szint zárt és sötét, míg alul nyílások vannak, kicsiny ablakok, az öt érzék, melyek mozgását a fönti sötét kamrába, a zeneszalonba hangként közvetítik. Amit az Ezer fennsík ritornelnek és ritmusnak nevez, itt mint redőzöttség és erezettség, az “anyag görbülete“ merül fel. [30]

Jakob von Uexküll a leibnizi monádok mintájára gondolja el az egymásba fonódó, önmagukban teljes környezet-világokat, melyekből minden egyes faj perspektivizmusa legyezőszerűen nyílik.[31] Ezek a környezet-világok “ellenpontszerűen“ épülnek föl. A méh környezet-világa virágszerű, a virágé méh-szerű. Ugyanígy fonódnak össze a pók és a légy környezet-világai. Deleuze és Guattari átveszi az ellenpontszerű miliők koncepcióját.[32]

Azt írják, hogy “a káoszból miliők és ritmusok születnek“.[33] A kaotikus turbulenciákból ritmusok támadnak. A ritmusokkal környezet-világok keletkeznek: a világ. “Az egész megjelenő világmindenség egy ritmikus tényállás“ – írja Ludwig Klages,[34] akit Félix Guattari a L’inconscient machinique-ben idéz.[35] Klageshez hasonlóan Guattari és Deleuze megkülönbözteti a mértéket – ami Klages számára az ütem – a ritmustól. [36] Ellentétben az ütemmel, a ritmus folytonosság és visszatérő hasonlóság, képe a hullám. A ritmus variációvá változtatja a ritornelt. A hasonlóság principiuma révén töri meg a mehanikus ismétlődés hatalmát.

A miliő és a ritmus kontrapunktikusan vonatkozik egymásra. A ritmus behatárol egy miliőt és egyúttal átmenetet, közjátékot képez egy másik miliőhöz. A ritmus temporalizálja a helyeket. Már a ritmus is egy ritornel. Ám territóriummá csak akkor válik egy miliő, ha a ritmus kifejezésre kerül, amennyiben a funkcionalitáson túlmenő felesleges erő expresszívvé válik, szignifikáns lesz, szignatúrát kap és végül stílussá válik.[37]

“Az eleven mindenek előtt az erejét akarja kiengedni“, írja Nietzsche.[38] Az élet kiengedettsége ebben áll: több mint elegendő erővel bírni és képesnek lenni azt eltékozolni. Az elegendő az önfenntartáshoz, a túléléshez való küzdelemhez volna elegendő. Az életöröm, az erő minden tekintetben történő kiengedése a hatalomnak, a többnek, az agressziónak és expressziónak az akarása. Deleuze és Guattari Konrad Lorenz szemére veti, hogy a revíralkotást a fajtársakkal szembeni agresszió gátlásáként értelmezi. [39] Az életet ők expressziónak tekintik. Egy élőlény mindenekelőtt az erejét akarja kifejezni. Az élet elsősorban nem praxis, hanem poiézis. A territorializálás a pazarló kifejezőerő és a “distancia pátoszának“ (Nietzsche) kiáradása. “Morcos vagyok, ha valaki a területemre hatol, táblákat állítok föl… az ethosz egyszerre maradás és manír, otthon és stílus.“[40] Költőien lakozni: a káosz erői lekötve, a Föld fellelve – egy “intenzitáscentrum“ a territóriumon belül és kívül.

Az ellenpont pótolja a dialektikát. A ritornelek ellenpontszerűen vonatkoznak egy territórium “kifejező anyagaira“, ugyanígy a gépek és szerkezetek. Ám a hegeli dialektikától eltérően az ellenpont itt nem indít meg se fejlődést, se történelmet. A territorializálást Deleuze és Guattari szerint nem szabad evolucionista módon értelmezni. [41] A történetfilozófiával szemben földfilozófiát írnak. “Maradjatok hívek a földhöz és ne higgyetek azoknak, akik földöntúli reményekről beszélnek nektek“, mondatja Nietzsche Zarathustrájával.[42] A történetfilozófia és természettudományos fattyúja, az evolúcióelmélet túlontúl szekularizált eszkatológia.[43]

Az ember semmi különös a fejlődéstörténetben. Már az állatok is rendelkeznek művészettel és vallással, állítja Deleuze és Guattari. Az ember nem az a lény, amelynek azzá kell válnia, ami. Az ember, a férfi az, ami és felsült. “Az ember olyasvalami, amit meg kell haladni“ az emberfeletti ember révén, mondja Nietzsche Zarathustrája.[44] Ez azonban nem a gnosztikus-pneumatikus hyperanthropos, [45] hanem inkább állat: “szőke bestia“.[46] Az ember “nevetség vagy fájdalomteli szégyen“.[47] Ez a szégyen egyike a filozófia legerősebb motívumainak, írja Deleuze és Guattari, az ember szégyene alávalósága áldozatai előtt. “És nincs más módja a gyalázattól való megszabadulásnak – folytatják –, mint állattá válni (röfögni, túrni, vigyorogni, fetrengeni).“[48]

Az állattá válás fel nem tűnővé válást, “az arctól való megválást“[49] jelenti. Az arc egy személy, egy szubjektum legfőbb kifejeződése; az arc rettentő: fehér fal és fekete lyukak, egy felület, amely leválik a testről, önállósul és meghatározó jelentőségre tesz szert. Ez az egyetlen különössége az embernek: túlzásba visz.[50] Túl nagy jelentőséget, túl sok értelmet képes valaminek tulajdonítani.

Az arcnak ezt a testtől való leválását és önállósodását Deleuze és Guattari deterrializálódásnak nevezi. Nincs kódolás dekódolás nélkül, terrializálódás deterrializálódás nélkül, nincs deterrializálódás reterrializálódás nélkül. A határ dialektikája: a határral egyszersmind egy határon túli, egy túlnani is elgondolásra kerül, ami a határt – miként Hegel mondja – megintcsak szünteti. Egy határvonás a határ transzcendálását jelenti. Deleuze és Guattari az abszolút transzcendenciától tartanak, ami akkor áll elő, amikor a deterrializálódás mozgása megszakad és megáll a reterritorializálásnál, amikor az arc jelentése minden mást túlragyog és mást már nem enged meg.

Párhuzamosan az arccal a tájék is deterritorializálódik a Föld testétől. A festészet, így Deleuze és Guattari, a vonalak és színek absztrakciója révén a táj és az arc felbontásán munkálkodnak. A territorialitás maradást, hazát jelent emitt és túlnan, a territóriumon belül és kívül, vándorlást oda és vissza ide, mint a pisztrángok és a languszták esetében.[51] A deterritorializáló mozgások ideiglenes végén Föld és kozmosz marad hátra. “Nincsenek már territorializált erők, melyeket a Föld erőivé lehetne egyesíteni, hanem a deterritorizált kozmosz újralelt vagy megszabadított erői vannak. A <pisztrángok és a languszták­> migrációja során már nem a földi Nap uralkodik a territórium és a lég fölött, hanem a kozmosz mennyei Napja, miként az apokalipszis két Jeruszáleme fölött“ – áll az Ezer fennsíkban.[52]

A ritornel “kifejezőanyagokkal“ él[53], bevonja azokat ritmusai és dallamai körébe, “ritmikus arcokat“ és “hangzó tájékokat“ alakít ki, így egy territóriumot jelöl ki és egyúttal átmeneteket képez a deterritorializáláshoz. A ritornelek revíreket jelölnek, gyermekeket ringatnak álomba, munkadalok, vásári kikiáltások, kiszámolóversek, melyekkel gyerekek innen odajutnak, továbbá búcsúdalok.[54]

Uexküllhöz hasonlóan Deleuze és Guattari sem tesznek alapvető különbséget állat és ember között. A madárdal, a languszták vándorlása egy magasságban van a keresztény vallással és a klasszikus, romantikus vagy modern művészettel. Hiszen nincs fa-szerű, csak rizomatikus fejlődés. Önmagában minden környezetvilág tökéletes (Uexküll).

Ha a létrejött történetét filozófiailag lefordítják a létrejövés közbenső idejére, a megelőző és az utána következő koegzisztenciájára, akkor a fejlődési fokozatok egyazon megnevezetlen hiposztázisaivá válnak. Így érti Deleuze és Guattari a művészet-, zene- és irodalomtörténet három korszakát, a klasszikát, romantikát és a modernt, mint “egy- és ugyanazon dolog három aspektusát“ [55]. A három stílus a ritornel három aspektusa: kiugrás a káoszból, egy hangzásfal kialakítása: Föld, a hangzásfal megnyitása a kozmosz felé.

A jelzett példák: Haydn Teremtése és Évszakai, Mozart Varázsfuvolája. Klasszikus az a mű, melyben a ritornel első aspektusa meghatározó, az ugrás, a káoszból és az éjből való teremtés. Mint egy isten teremt a művész világot a formátlan anyagból, ám varázsfuvola és madáremberek ellenére sem mentesül a kettéosztástól: káosz és kozmosz, férfi és nő, az Éj királynője és Sarrastro. A romantikus művész már nem a teremtő isten, hanem egy hérosz, aki alapít: Hölderlin Empedoklésze. Alá van vetve a territórium és a Föld feszültségének. “A territórium, az alap, a talaj német, a Föld görög.“ [56] A romantikus művészt nem a káosz fenyegeti, hanem a szakadék, a Föld mélye. Mozart madár- és fuvolaritorneljéből Mahler A Föld éneke lesz. “A Föld ős-ritornelje minden territoriális vagy más ritornelt befog.“[57] A klasszikában még elválasztott anyag és forma kifejezőanyagokká és erőkötegekké válnak. Ám a modern korszaka kozmikus. “Lökésekkel el a Földtől“, jegyzi fel Klee Naplójában.[58] Művészete, akárcsak Varèse zenéje, a Föld deterritorializálására reagál. Az anyagok és erők, mondja Deleuze és Guattari, már molekularizáltak, atomizáltak, ionizáltak.

Proust, Klee und Schumann a tanuk, akikre a ritornelről beszélve mindig hivatkoznak. Már Guattari L’inconscient machinique-jében van egy nagy fejezet Proust Az eltűnt idő nyomában-járól, amely “Venteuil szonátájának kis témájából“ indul ki, melyet Swann Verdurinék szalonjában hall; megint egy ház, egy zeneszalon. A téma Odette arcában, a Bois de Boulogne lombozatában territorializálódik:[59] egy arcban és egy tájékban és végezetül deterritorializálódik a végtelenben, “az univerzum, az ember előtti és ember utáni univerzum énekében.“[60] A ritornel az újra meglelt idő. “A ritornel az idő apriori formája, mely minden alkalommal különböző ritmust eredményez.“[61] Klee művében Deleuze és Guattari gondolatformáik egész tárházára lelnek: káosz és kozmosz, ritmizálás, redőzés, kiágazás, villásodás, madár, nő, gyerek, angyal.

Végül Schumann: a ritornel-fejezet évszáma, 1837. Schumann Kinderszenen című darabjának keletkezési éve. Egy évvel később feleségül veszi Clara Wiecket akinek hosszan udvarolt. “Schumann műve – így az Ezer fennsík – ritornelekből áll, gyermekségtömbökből, melyekkel egészen sajátos módon jár el: saját gyerekké-válása, saját nővé-válása ez: Clara.“[62] A Schumann-kép Barthes jegyeit viseli magán. Barthes azt írja a Schumann Kreislerianájáról szóló elmélkedésében, hogy az intermezzo “lényegileg azonos az egész schumanni életművel… Szélső esetekben csak intermezzok vannak: ami megszakít, azt megintcsak megszakítják, és ez újrakezdődik.“[63] Schumann zenéje “csak szétagazódást ismer, nem épül fel, hanem folyvást elágazik, ahogy csak a közjátékok halmozódása megkívánja“, “intermezzokból álló folttakaró“; a Kreisleriana szintaxisa a patchworké; a test felhalmozza … vesztesége momentumait, a szignifikancia egy olyan gazdaságosságtál való megszállottságot, de szuverenitást is kap, amely egyre inkább önmagát pusztítja.“[64] Deleuze és Guattari ezt a figurát mint túlkódolást és deterritorializálást írja le. Schumannak ez a “monomotivikája“[65], közjátékokból álló patchworkje felbomlasztja a klasszikus szonátaformát. Schumannak pont az egyetlen motívumra való kihegyezés során kell a fülbemászó ismétlés ellen megküzdenie a variációk rafinériájával. “Sokféle, mindig különbözőképpen megformált ismétlések, villanófényszerű rövidség és a formális igényesség elképesztő hiánya teszi az egyes jeleneteket sajátosan magától értetődővé és <természetesé>“ – írja Harald Eggebrecht a Kinderszenen-ről.[66] Közéjük tartozik az  Álmodozás, egy emelkedő F-dur-akkord ismétlése, mely aztán fokozatosan visszaereszkedik. Az egyszerűsége mögött rejlő ellenpontot, a rafinált ritmikus és harmonikus változatokat, az F-dur-akkordba tulajdonképpen oda nem illő E jelentését Alban Berg írta le.[67] Deleuze és Guattari számára Schumann Álmodozása a ritornel, egy “idő-kristály“ foglalata: “A zene legfőbb céljaként egy deterritorializált ritornelt alkotni, szabadon engedni a kozmoszban – ez fontosabb mint új rendszert alkotni. A szövedéket megnyitni egy kozmikus erő számára.“[68] Deterriorializálás új rendszer nélkül.

Barthes Schumann-nál “az anyanyelvet“ látja a zenei írásba hatolni. [69] Schumann népi hangon komponál darabokat. Ám: “Ami a romantikának leginkább hiányzott, az a nép volt“, írja Deleuze és Guattari.[70] Ezért van ebben a korszakban olyan sok mese és népdal . “Minket nem hordoz nép. De mi egy népet keresünk“, írja Klee.[71] Deleuze és Guattari mindegyre visszatérnek erre a mondatra.[72] Az ő szemükben a világtörténelem nem providenciális, hanem kontingens, lukréciuszi történetek minimális – Deleuze és Guattari molekulárist mondanak – elhajlásokkal. Ezeket kisebbségek mozgatják. A deklinációk kicsiben és nagyban turbulenciákat váltanak ki, melyek ritmikusan visszatérő ritorneleket képeznek. Territorializáló és deterritorializáló mozgásaik révén keletkezik a művészet és vele a művész. Ő maga a molekuláris elhajlás. Szigorú értelemben nincs is, ő lesz valamivé: állattá, nővé, gyerekké, sokakká, néppé. A filozófus azáltal, hogy fogalmakat talál ki, nem különbözik a művésztől. Ezért írhatja Deleuze és Guattari: “A gondolkodó számára a nép benső, mert ez egy “néppé levés“… Természetesen a művész és a filozófus képtelen népet teremteni, csak előszólítani képesek erőik összességével.“[73] A nép azonban időközben deterritorializálódott, népességgé vált, “elnéptelenedett“.[74] Deleuze és Guattanri a popzenében reménykedik: “mintha a popzene hangzásmolekulája itt és ott, itt és most mégiscsak egy újfajta nép kirajzását váltaná ki, amely nép számára a rádióparancsok, komputerellenőrzések és atom-fenyegetések közömbösek.“[75]

Reményt jelentett Amerika is, egy sima tér, mely mintha a kisebbségek foltszönyege és steppelt takarója számára lett volna teremtve. [76] Itt elveszíti “a szubjektum…a textúráját egy végtelenül burjánzó patchwork javára“ – írja Deleuze[77] – : Melville figurái, Ahab, a bálna, fehér fal és fekete lyuk, és Bartleby, az I would prefer not to do ritornelje. Amerika, az elszakadt angol gyarmat egy testvérekből (és nővérekből), agglegényekből álló, apátlan társadalom.[78] Mintha az apák nem jönnének vissza: Ahab, a rettenetes arc, avagy a jószándékú ügyvéd, akinél Bartleby befészkeli magát! Az a nép lehetne, mely mindegyre előszólítja magát, pragmatikusan, amilyen, amely “megcsinálja“ magát. Bartleby adamita és angyali módon hat Deleuze-re: “Bartleby még mint kataton és anorexiás sem beteg, hanem egy beteg Amerika orvosa, a medicine-man, az új Krisztus, avagy mindnyájunk testvére.“ [79]

A “filozófusok Krisztusa“ Spinoza.[80] Az amerikai testvériség előképe a társasság és barátság filozófiai kultúrájában jelenik meg.[81] A filozófia nem egy óriásbirodalomban, hanem a földrajzilag és politikailag széttagolt Görögországban jött létre. A barátság és társasság társalgást, beszélgetést jelent. Beszélgetéseik során a filozófusok kijelentéseket tesznek és véleményekhez ragaszkodnak. Deleuze és Guattari számára ez a filozófiai ügyek filozófiátlan oldala. “Minden filozófus menekülni kezd, ha azt a mondatot hallja: Diszkutáljunk erről egy kicsit.“[82] A filozófia nem kritika vagy kommunikáció, nem állítások, vélemények cseréje, hanem fogalommal történő helyettesítésük. Ám a fogalom megintcsak egy “ritornel“, egy “esemény“,[83] egy “rezgéscentrum“,[84] egy vortex, mondta volna Pound.[85] A filozófia ezért is nem diszkurzív, hanem “digresszív“. Fogalom-ritorneljeivel “mozgalmas hidakat“[86], közjátékokat, kommunikációt, közösséget képez. A nép nem diszkusszió során alakul ki, hanem egy ritornelbe-vonás és révükön-szárnyalás, egy madárrá-válás, egy rajzás során.

A vélemény teológiai maradvány a filozófiában.[87] A vélemény: doxa, dogma jelenti Deleuze és Guattari számára a teológia velejét: bölcsesség, prófécia, transzcendencia, egy égbe emelt apa és egy földi ország, territorializálás fent és lent. A vallásnak ezzel a vertikális és ödipális struktúrájával, pontosabban szólva a monoteizmussal szemben a barátság, a testvér- és nővérszeretet,[88] incesztuózus struktúrájára alapoznak. Jóllehet Deleuze és Guattari lebontják a pszichoanalízis családmodelljét, kitartanak a vallásról alkotott nézetüknél: egy illúzió, a monoteista isten egy magasra emelt apa. Nietzsche határozza meg a kereszténység nézetét: Dionűzosz a Megfeszített ellen, a kereszténység mint ressentiment, betegség, élettagadás, rossz lelkiismeret, a pap, mint beteg orvos. Deleuze folytatja János Apokalipszisésnek D.H. Lawrence-féle nietzscheánus kritikáját.[89] A transzcendencia vallásával az immanencia filozófiája áll szemben: Lukrétiusz Spinoza, Nietzsche. Az Ezer fennsík antichiliasztikus: millenium helyett mille plateaux.

*

“Egy gyerek, akit félelem tölt el a sötétben, énekelni kezd és ezáltal megnyugszik… Ariadné fonala mindig hangokat kelt. Vagy Orpheusz énekel. Az énekes nővé válik, rajongó nők szaggatják darabokra, a darabokat a tengerbe szórják; egy sima tér, mondja Deleuze és Guattari, egy “megkülönböztethetetlenség-zóna“, Schumann, Clara, Rajna, tenger. – “A természetben nem találunk mást használatunkra, mint mint zavaros verset és disiecti membra poetae-t.“[90] Orpheus egy Krisztus-típus. A természet és a természetfilozófia Hamann számára a krisztológia disiecta membrája. Ilyen disiecta membrák lelhetők Deleuze-nél és Guattarinál is. Eltekintve Spinoza és Bartleby Krisztus-alakjától ilyen a gyermekké válás,[91] a nővé- (pontosabban a hajadon nővé-, a szűzzé-) válás,[92] az állattá válás: a mező madarai,[93] a bárány, a bárányok a farkasok között,[94] végül az angyallá-válás, az angyali életvitel.[95] És vajon a ritornel nem utal-e a körtáncra, a körbe forgó tánckörre, a kórus, végül az angyalok karára, melynek énekébe a régi Jakab-liturgia szerint az egész teremtés (a deterritorializált kozmosz) belép: “Dicsőíti a Menny és a Mennyek Mennye és egész hatalma, Nap és Hold és a csillagok, a föld, a tenger kórusa, és minden, ami bennük van…“[96] Ezt a belépés az, amit Augustinus civitas deinek nevez. Az eredet dicsőítés, ujjongás, egyetértés, igenlés. Minden az odafordulás vagy elfordulás, a konverzió vagy averzió kérdése. [97] Az odafordulás azt jelenti, hogy belépni a kórusba. A civitas terrena kezdete az elfordulás. Ámde nem odafordulás ez ex negativo?

Augustinus az Apokalipszis jövendölte milleniumot (Jel 20, 1-6), az ezer évet, mely alatt az ördög egy szakadék foglya, a civitas dei és civitas terrena egyidejűségeként értelmezte; amíg e világ itt létezik, a civitas dei, az egyház intermezzoja az elkerülhetetlen territorializálás ideje. A költők és művészek a hiányzó népet ugyan nem tudják előállítani, mondja  Deleuze és Guattari, de “előszólíthatják“. Ezt az elő- és kiszólítottságot: “ekkleszía“, az angyalkórus hallása általi kiszólítottságot nevezte a régi kereszténység egyháznak.[98] Az ekkleszía deterritorializálása az antik kozmosznak, filozófiai-imperiális bekebelezésének, ami személy személy feletti filozófiai tulajdonszerzésnek felel meg. A keresztények már nem akarják birtokolni magukat. Ekkleszíájuk a világ intermezzóvá temporalizálása, a distancia pátosza. Egy új dal a szférák örökké egyhangú verkli-zenéje helyett.

A Paradicsomból való kiűzetést követően, írja Augustinus, Kain és Ábel a két közösséget jeleníti meg: Kain, a városalapító a civitas terrenát, és Ábel, a pásztor és nomád civitas deit:[99] nomosz és polisz, ahogy az Ezer fennsík nevezi.[100] Mindkettő elkerülhetetlen átszínezi a másikat. A nomosz, a venni, legeltetni, élvezni, – frui mondja Augustinus[101] -, a bekapcsolódás a nagy kórusba, nem tudja magát távoltartani a politikától, utilitástól, territorializálástól, a “potenciális fasizmustól“. Az “ekkleszíából“ elkerülhetetlenül több lesz. De nomosz nélkül a polisz hatalma elviselhetetlenné burjánzik, és elveszíti a jelennel szembeni ellenállását.[102]

Minket nem hordoz nép, panaszolja a költő és művész. Neki kell előszólítani a népet azáltal, hogy a mítikus énekes szétszórt tagjait helyreállítja. Ha Orpheus újra dalol, akkor nemcsak madarak és emberek lépnek be éneke refrénjébe, hanem a fák is táncra perdülnek, írja Ovidius.[103] Gyökereik léggyökerekké válnak. Az egész kozmosz hangzik; egy dal, melyet Ferenc testvér hall, és amelyet Messiaen zenekari- és énekhangokká kísérel meg átültetni. Vajon a hiányzó nép várakozás a nagytőke[104] ellen anarchikusan lázadó tömegre, vagy kiáltás a pusztában egy civitas deiért, egy nem evilágról való ország előhívása? Reformáció vagy parasztháború?

Bár Deleuze és Guattari a ritornel, az ismétlés variáció révén történő megtörésének, a territorializálás és deterritorializálás ritmikus és melodikus hullámzásával emelkedő mozgás elméletével inkább a civitas dei, mintsem a civitas terrena teóriáját vázolják, mivel számukra a deterritorializálás a fontosabb mozgás, a vallásban semmi egyebet nem látnak, mint egy ősdoxára való infantilis regressziót. Jóllehet már a gyermekké-válás, a nyelvtelenné-válás: infans, a misztikus arrhetonra utal.[105] Hit és hiedelem ellenállásának vagy maradványának hiányában azonban maga a filozófia is vallássá, észvallássá válik. A nép azonban mégiscsak hiányzik neki – miként a művészetvallásnak. Mindig csak egy kis kör jön össze.

A “művész-filozófus“[106], aki fogalmakat talál fel, annak a veszélynek teszi ki magát, hogy már megtaláltat talál fel. Ám elfogulatlanságában talán sikerül neki egy kicsiny eltérés, egy új hangsúly. És egy egész fogalmi mező kifordul eresztékeiből. Számomra úgy tűnik, hogy Deleuze és Guattari nem is annyira új fogalmakat talált, hanem sokkal inkább egy új hangnemet, ami a filozófia egész szövezetét új tapasztalatokra – perceptekre és affektekre, ahogy mondják – tette nyitottá.

Deleuze és Guattari filozófiája az életfilozófia árnyalása, mely filozófia Bergsonon és Nietzschén át mélyen a filozófiatörténetbe nyúlik vissza. A ritornel koncepciója püthagoreus-platonikus ideákra, a filozófiának a matematika és zene szelleméből való enthuziasztikus-józan eredetére utal vissza. Deleuze és Guattari maguk is Plotinosz és Hume rokonságára hivják fel a figyelmet.[107] Az empirizmust a szellemnek mint képzelőerőnek a hiposztázisát, mint az anyagba süllyesztett képelőállítást tekintik. Természet, test, anyag e módon válik sprituálissá és vitálissá. A 19. század spekulatív természetfilozófiája az öntudatlanul képeket előállító természet fogalmát gondolja tovább.[108]

Ebbe a természetfilozófiai hagyományba tartoznak Nietzsche, Bergson és Klages életfilozófiái. Az ő áramlás- és folyás-metaforikájuk, akárcsak Uexküll vagy Leibniz monád-elmélete az ujplatonizmusra és emanáció-tanára utal.[109] A látható dolgok és a fogalmak sokasága az Egyből mint kimeríthetetlen forrásból áramlik. Mintegy ezen Egy iránti vallásos tiszteletből, az eltárgyiasítása, a territorializálása, telítettségének redukálása miatti aggódásból eredően Deleuze és Guattari csak sokféleségekről beszélnek. Hisz az eggyéválás már Plótinosz számára is eksztatikus esemény, ami kivonja magát a kontempláció és diszkurzivitás köréből. E pillanatban ugyanis nincs többé szemközti, nincs második, nincs más. [110] Ennek az identitásfilozófiának a visszhangja még a “megkülönböztethetetlenségzóna“[111] kifejezésben is érzékelhető, amivel Deleuze és Guattari az ember és állat vagy a káosz és a Föld erői közti átmenetet írják le. Ez a korai Schelling indifferencia-fogalmára, az erőkről szóló beszéd a késői potencia-tanára emlékeztet.[112] A potenciák az isteni manifesztációiként az Egy és a sok között közvetítenek. Ezek az Isteni-Egy eksztatikussá- és sokasággá-válásai, és ebben az újplatonikus-misztikus emanációkkal egyeznek.

A misztika a panteizmus gyanújába kerül, mintha istene és a világ egyféle, indifferens, eggyé vált lenne, annak  gyanújába, amibe Spinoza került az Isten és természet közkedvelt azonosításával. Spinoza immanencia-fogalma a 19. és 20. század korfordulóján harci jelszóvá vált, amikor a szcientizmus, a darwinizmus, a monizmus és az életfilozófia a kereszténységgel szemben vallás-közelivé válik. Nietzsche Imigyen szóla Zarathusztája csak egyik példája a korabeli vallásos buzgalomnak. Az életfilozófia mozgásba hozta azt, ami számára statikusnak vagy halottnak tűnt: a létet, a természetet, a szellemet. Az élet tűnt számára az átfogó egységnek, mely szilárd formákat képez, ám ezeket mindegyre el is mossa. Az élet szilárd és folyékony, vég nélküli mozgás és véges alak, apollói és dionűzoszi, peras és apeiron, territorializálás és deterriorializálás. Deleuze és Guattari esetében megváltozott a hangfekvés, eltűnt a tragikus pátosz, a magas stílust középfekvésűre váltották, amely képes a hétköznapi nemfilozófikusat, közönségeset magába fogadni és közvetíteni a metafizikai felé. Eltűnt az élet és a gép ellentéte, az organikus metaforikáját a gépi váltotta föl. Az evolucionizmus és a monizmus eltűnt, maradt a transzcendencia és a dualizmus elleni küzdelem. [113] Ez már nem az egység, hanem a sokaság nevében folyik. Az egységtudomány helyett mitológia. A pszichoanalízis reontologizálásra kerül, a tudományok fabulává lettek, amelyeket irodalomként lehet olvasni: Uexküll, Kafka, Melville, Worringer, Lorenz… ezer metamorfózis. A gyerek a sötétben rádiót hallgató háziasszonnyá, dürrögő fajddá, brummogó medvévé és vásári kikiáltóvá, Schumann csello-hangjává, végül hangzó kozmosszá alakul át. A mitológia számára az általa elbeszélt történetek intermezzók egy végtelen epikus körforgásban.

Számos tekintetben Deleuze és Guattari filozófiája mitologizáló újplatonizmusnak tűnik, amelyben a szellem transzcendenciáját visszahajlították az anyag és a lélek immanenciájába. A mitológia formájában új, gazdag tartalmú és eltérő fajtájú anyag talál utat a filozófiába. A mítoszok az örök jelen és múlt köztes idejében élnek. Nem sokra jut a mítosztalanítás, a mítoszoknak immanenciájukból történelembe szólítása. Hamann számára Orpheus mítosza a Golgotán teljesedik be.  A tér (környezet, Föld, kozmosz) ritmizálása és temporalizálása Deleuze és Guattari esetében nem vezet a földi intermezzo lejáró haladékká való kihegyezésére. Az életfilozófiának nehézségei vannak a halállal. Nincs valódi vég. Ezer éjszakára ezeregy éjszaka következik. Se szünet, se csend. Szakadatlan hangzik és dübörög a világ.

A leginkább hiányzó szólításával, egy nép hiányolásával Deleuze és Guattari áttöri a mitológia hangzásfalát. Vajon az ellenőrzés társadalmával szembeni  rabszolgafelkelésre (Nietzsche), egy új proletariátus (Marx) forradalmára,  egy új Amerikára, egy atyák nélküli ecclesiára gondolnak? Lehet, hogy nem a nép hiányzik, hanem a szólítására képes hang? Mivégre kell a művésznek és a filozófusnak egy nép, hacsak nem azért, mert többek akarnak lenni: Orpheus, Krisztus? Akkor táncot járnak a fák, ölelkezik oroszlán és bárány, és a holtak előjönnek az alvilágból, anélkül, hogy hátrafordulnának. Minden averziók vége.

Ha egy “újfajta nép“ a “mítoszkerítette horizontot“[114] valóban “átlyuggatta“[115] és “kirajzott“, akkor megintcsak új uralom kell, organizáció, territorializálás, civitas terrena itt vagy valahol másutt, legalábbis addig, amíg averziók állnak fenn és keletkeznek. A madárrajnak kalitkát kellene építeni, zeneszalont, elsötérített madárházat.

*

Mit teszünk mi, languszták a mennyei Jeruzsálembe vezető vándorlásunk során? Fülelünk és várunk, zajokat, hangokat, ritmusokat, refréneket hallunk, megelégszünk a közjátékokkal és a vég előjátékaként értelmezzük őket. Remélhetőleg a világtengerek nem melegszenek fel.

COPYRIGHT  Fordítás Tillmann J. A.


[1] Gilles Deleuze, Félix Guattari: Kapitalismus und Schizophrenie. Tausend Plateaus (Mille plateaux Paris, 1980.), Berlin 1992, 424.o. (a továbbiakban: TP).

[2] Immanuel Kant: Was heisst: sich im Denken orientieren, in: Kant, Werke in 12 Bänden, hg. v. Wilhelm Weischedel, Bd. 5,  265-283.o.

[3] TP 522.

[4] TP 510.

[5] TP 409.

[6] TP 414.

[7] Pascale Criton: À propos d’un cours du 20 mars 1984. La ritornelle et le galop, in: Gilles Deleuze. Une vie philosophique, sour la direction d’ Eric Aillez, Le Plessis-Robinson 1998,  513-523. o.

[8] TP 436.

[9] Klage der Ariadne; Dionüszosz-Dithyramben, in: Friedrich Nietzsche, Sämtliche Werke. Kritische Studienausgabe Bd. 6, hg. v. Giorgio Colli u. Mazzino Montinari, München 1980,  401.o.

[10] TP 474.

[11] Gilles Deleuze: Nietzsche und die Philosophie, Frankfurt 1985, 203.; Das Geheimnis der Ariadne nach Nietzsche, in: Gilles Deleuze: Kritik und Klinik. Aesthetica, Frankfurt 2000, 136-144.o.

[12] Also sprach Zarathustra, in: Friedrich Nietzsche, Sämtliche Werke Bd. 4, 273.o.

[13] uo. 272.

[14] TP 474.

[15] TP 475.

[16] TP 475.

[17] TP 424.

[18] Diels, Kranz, Die Fragmente der Vorsokratiker 44 B 1 u. 2.

[19] Michael Praetorius: Syntagma musicum, Bd. 3, Kassel 2001 (Reprint der Ausgabe von Wolfenbüttel 1619) 128.o. Michael von Troschke: Ritornello / Ritornell, in: Albrecht Riethmüller (Hg.): Handwörterbuch der musikalischen Terminologie, Wiesbaden 1999, 1-8.o.

[20] TP 428, 443, 463; Gilles Deleuze, Félix Guattari: Was ist Philosophie? (Q‘est-ce que la philosophie? Paris, 1991.) Frankfurt 1996, 185.o. (a továbbiakban: WP).

[21]Platon, Politeia 443 d.

[22] Platon, Symposion 202 d.

[23] WP 49.

[24] WP 185.

[25] WP 68.

[26] Bauen Wohnen Denken, in: Martin Heidegger: Vorträge und Aufsätze, Pfullingen 1954, 139-156.o. Építés / Lakozás / Gondolkodás. UTÓIRAT (a Magyar Építőművészet melléklete) 2003/1.

[27] TP 437.

[28] TP 426.

[29] WP 222.

[30] Gilles Deleuze: Die Falte. Leibniz und der Barock, Frankfurt 2000, 12.o.

[31] Jakob von Uexküll: Theoretische Biologie (1928), Frankfurt 1973, 317.o.

[32] TP 428, 433.

[33] TP 426.

[34] Ludwig Klages: Handschrift und Charakter, Leipzig 1929, 33.o.

[35] Félix Guattari: L’inconscient machinique. Essais de schizoanalyse, Paris 1979, 151.o.

[36] TP 427.

[37] TP 429.

[38] Friedrich Nietzsche, Werke Bd. 3, hg. v. Karl Schlechta, München 1969, 504.o.

[39] Konrad Lorenz: Das sogenannte Böse. Zur Naturgeschichte der Aggression, Wien 1963.

[40] TP 436.

[41] TP 440, 425.

[42] Friedrich Nietzsche, Sämtliche Werke Bd. 4, 15.o.

[43] Karl Löwith: Weltgeschichte und Heilsgeschehen. Die theologischen Voraussetzungen der Geschichtsphilosophie, Stuttgart 1953.

[44] Friedrich Nietzsche, Sämtliche Werke Bd. 4, 44.o.

[45] Walther Völker: Das Vollkommenheitsideal des Origines, Tübingen 1930.

[46] Friedrich Nietzsche: Zur Genealogie der Moral, in: Sämtliche Werke Bd. 5, 275.o.

[47] Friedrich Nietzsche, Sämtliche Werke Bd. 4,14.o.

[48] WP 125.

[49] TP 234.

[50] TP 421.

[51] TP 444.

[52] TP 445.

[53] TP 442.

[54] TP 445.

[55] TP 425, 473.

[56] TP 462.

[57] TP 463.

[58] Paul Klee: Tagebücher 1898-1918, Stuttgart 1988; TP 466.

[59] TP 255, 435, 476.

[60] WP 225.

[61] TP 477, 276.

[62] TP 409.

[63] Roland Barthes: Was singt mir, der ich höre in meinem Körper das Lied, Berlin 1979, 49.o.

[64] uo. 50 és 67.o.

[65] Markus Waldura: Monomotivik, Sequenz und Sonatenform im Werk Robert Schumanns, Saarbrücken 1990.

[66] Harald Eggebrecht: Töne sind höhere Worte, in: Musikkonzepte, Sonderband Schumann, München 1981, 1113.o.

[67] Die musikalische Impotenz der “Neuen Ästhetik“  Hans Pfitzners, in: Alban Berg: Glaube, Hoffnung und Liebe, hg. v. Frank Schneider, Leipzig 1981, 191-204.o.

[68] TP 478.

[69] Op. cit. 65.o.

[70] TP 464.

[71] Paul Klee: Über die moderne Kunst (1924), Bern 1945, 53. o.; Felix Klee: Paul Klee. Budapest, 1975, 163.o.

[72] WP 144, 126.; Gilles Deleuze: Unterhandlungen 1972-1990, Frankfurt 1993, 249.o.

[73] WP 127.

[74] TP 472.

[75] TP 472

[76] TP 660.

[77] Kritik und Klinik, 106.o.

[78] uo. 115.o.

[79] uo.123. o.

[80] WP 69.

[81] WP 6, 99.

[82] WP 35.

[83] WP 27.

[84] WP 30.

[85] Vortizismus, in: Ezra Pound: Wort und Weise, Frankfurt 1981, 146.o

[86] WP 30.

[87] WP 171.

[88] Kritik und Klinik 116.o.

[89] D. H. Lawrence: Die Apokalypse, Düsseldorf 2000; Kritik und Klinik 52.o.

[90] Aesthetica in nuce (Rathmann János fordítása), in: Johann Georg Hamann: Válogatott filozófiai írásai, Pécs, 2003. 177.o. (A latin idézet: “a költo szétszabdalt tagjait“ – Horatius: A szatírák elso könyve 4, 62.)

[91] Mt 18, 1-5; 19, 13-15; Mk 10, 13-16; Lk 18, 15-17.

[92] Predigt 2, in: Meister Eckhart: Werke Bd. 1, hg. v. Niklaus Largier, Frankfurt 1993, 24-37.o.

[93] Mt 6, 26; Lk 12, 24.

[94] Mt 10, 16; Lk 10, 3.

[95] Suso Frank: Angelikos Bios. Begriffsanalytische und begriffsgeschichtliche Untersuchungen zum “engelsgleichen Leben“ im frühen Mönchtum, München 1964.

[96] Erik Peterson: Von den Engeln, in: Ders.: Ausgewählte Schriften Bd. 1, hg. v. Barbara Nichtweiß, Würzburg 1994, 212.o.

[97] Aurelius Augustinus, De Civitate Dei XII 6.

[98] Erik Peterson: Die Kirche aus Juden und Heiden, in: Ausgewählte Schriften Bd. 1, 150.o.

[99] De Civitate Dei XV 1.

[100] TP 484, 523.

[101] De Doctrina Christiana I 4.

[102] WP 126.

[103] Metamorphosen X 78 ff.

[104] Michael Hardt, Antonio Negri: Empire. Die neue Weltordnung, Frankfurt 2002.

[105] Michel de Certeau: La Fable Mystique, Paris 1982.

[106] Friedrich Nietzsche, Werke Bd. 3, 503.o.

[107] WP 253.

[108] Z. B. Eduard von Hartmann: Philosophie des Unbewußten, Leipzig 1869.

[109] Werner Beierwaltes: Identität und Differenz, Frankfurt 1980.

[110] Plotin, Über die geistige Schönheit V 8.

[111] WP 217.

[112] Friedrich Wilhelm Joseph Schelling: Einleitung zu einem Entwurf eines Systems der Naturphilosophie (1799), in: Schelling, Ausgewählte Werke. Schriften von 1799-1801, Darmstadt 1982, 269-326. O. uo.: Philosophie der Offenbarung 1841/42, Frankfurt 1977.

[113] TP 14, WP 52.

[114] Friedrich Nietzsche: Die Geburt der Tragödie aus dem Geist der Musik, in: Sämtliche Werke Bd. 1, 145.o.

[115] TP 572.

Advertisements
This entry was posted in Uncategorized. Bookmark the permalink.

1 Response to Hannes Böhringer: Hiányzó nép. A ritornel fogalmáról Deleuze és Guattari könyveiben

  1. Magnolia says:

    Hello admin do you need unlimited articles for your website ?
    What if you could copy post from other websites, make it
    pass copyscape test and publish on your blog – i know the right tool for you, just type in google:
    loimqua’s article tool

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out /  Change )

Google photo

You are commenting using your Google account. Log Out /  Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out /  Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out /  Change )

Connecting to %s