Hannes Böhringer: Használni / Lakozni / Elvenni

assos tempel

Heidegger előadása után ötperces szünet következik. Mit tudnak kezdeni az építészek a filozófus beszédével? Régimódian, Heidegger szóhasználatához hasonlón “építőmesternek” nevezik magukat. Az építés tulajdonképpen lakozás, mondta. Erre utalnak már a szavak gyökei is. A lakozást azonban újra kell tanulni. Ez ugyanis az igazi lakásínség: ott tartózkodni a dolgoknál, a Földön az Ég alatt mint halandó a halhatatlanok előtt, a “négyesség egyszerűségében”. Ezt az egyszerűséget azonban nemcsak egy Fekete-erdői gazdaház, hanem egy autópályahíd is megtestesíti.

Otto Bartning vezeti a Darmstadti beszélgetést. A biztonság kedvéért Heidegger előadása után maga kezd el beszélni: “Az alakító, a művész, kiváltképpen az építőmester mindig ezen az úton, a megfogás és a felfogás között halad. Az építőmester éppen a nekifogás és a fogalom közti feszültségből él és szenved és alkot.“ Hol és hogyan képes építészként Heidegger szavainak nekifogni? A filozófus csak a fogalmat, a kontemplációt, a gondolatban épülő templomot, a “négyesség egyszerűségét”, ennek az igazi lakásínségnek a “meggondolását” nyújtja. Bartning elsőként Hans Schwippertnek adja meg a szót. A beszélgetésben neki kell irányt venni a konkrét, a kézzelfogható felé. Ám Schwippert eleinte Heideggernek a négyesség és a lakozás iránti hevületében a “menedék“ iránti vágyódást érzi, ami ellentétes a világosság és könnyűség mindenütt látható építészetével, az új sátorépítéssel. Kimondatlan rosszérzést okoz Heidegger példája a négyességre, a görög templom, amivel a keresztény építőmester Isten vándorló népének hajlékát állítja szembe. Ám aztán Schwippert azt a kérdést veti fel, vajon az üveg és a beton, a könnyű és világos új anyagai mennyire szükségszerű anyagai a jelenkor “téri akarásának“, avagy hogy az üveg és a beton el is vétheti ezt a Kunstwollent(Riegl).

Paul Bonatz nem sokra becsüli az ilyen jelszavakat és az elzászi Rappoltsweiler népiskoláját, ahová gyerekként járt, jobbnak tartja Scharounnak a Siemensstadt számára tervezett szakiskolájánál, melyet Schwippert példaként említett. Scharoun védekezik. Az építőmesterek nekifogtak egymás közt. Heidegger előadásáról csaknem megfeledkeztek. Ekkor az öreg Wilhelm Kreis még egyszer visszatér a híd-motívumra, de Heidegger négyessége helyett a régi és új közti összeköttetésre érti. A századelőn, egy “ átmeneti korban “ a Drezda ó- és újvárosát összekötő régi Augustus-hidat, ami az Elba áradásakor beomlott (1904), egy újjal kellett pótolnia. Technikailag, de főként lelkileg képtelen volt arra, hogy egy modern acélkonstrukciót tervezzen oda. A régi hídból kiindulva egy testes betonhidat épített. “És ez ma csaknem annyira kedvelt, mint a régi kőhíd volt.“ A jegyzőkönyv ekkor nyugtalanságot említ.

A következő előadást Ortega y Gasset tartja. Bevallja, hogy külön nem készült erre az alakalomra, és az emberről mint nem alkalmazkodó hontalan állatról beszél, amelynek technikára van szüksége, hogy magához alakítsa a környezetét. Hogyan keletkezik a technika? Feltehetően intoxináció folytán egyszer, de maradandóan agya megnagyobbodott. Ezáltal az ember túl sok bensőségességre és képzelőerőre tett szert. Elképzeli azt, ami nincs, de lehetne, amit meg tudna tenni. Ez ugyan állandóan “elégedetlenné” teszi, a választás kényszerérével jár, de általa szabadságot nyer.

Heideggerhez hasonlóan Ortega y Gasset is etimológiailag támasztja alá alapgondolatait. Az ember kiválasztó lényként – mondja – animal eligens, azaz elegans és intelligens. Ortega y Gasset antropológiája Gehlenére emlékeztet: az ember természeténél fogva nem kontemplációra, nyugalomra, lakozásra és gondolkodásra termett, hanem megragadásra, cselekvésre és előállításra. Mindig sürgősen csinálnia és tennie kell valamit. Az arról való gondolkodás mindig utána, túl későn jön.

Az ezt követő vita során Dolf Sternberger arra utal, hogy az otthontalanságot a romantikától a szecesszióig lakáskultúrával kompenzálták. Főként a Jugendstil-házak és bútorzatuk organikusságának és vegetabilitásának kellett az embereket otthon meggyökereztetnie. Az otthonhoz – a téma már régen nem a tér és az élettér, hanem a lakásínség és az otthon – a lakás mellett, mondja Sternberger, munka és társadalom is tartozik. A puszta lakozásban az egyes ember leáll, saját “tulajdon mozdíthatósága” megbénul. Az otthonhoz szabadság is tartozik. Ez nem pusztán választási, hanem mozgásszabadság is. Autópálya.

Előadása végén Rudolf Schwarz az “építőművészet ügyéről” beszélt. Azt kívánja, ami Heideggernél hiányzik: az építőművészetnek szüksége van egy nyilvános tűzhelyre, ami köré nép gyűlik és települ. Az első az építőművészet négy eleme közül a tűzhely, amit óvni és körbe kell építeni. Mi ez a tűzhely ma? – kérdi Schwarz. A “magasabb” vagy “hordozó eszmének” nevezi. Ha egyáltalán valami, akkor “a szocializmus az Isten szerelmére”, feleli. Heidegger úgy kerüli ki a politikát, hogy a gyűlés, a germán “thing“ szóból szófejtéssel a dolgot (Ding) varázsolja elő. Dologként ezért aztán egy autópályahíd is egybegyűjti a négyességet, de nem gyűjt egybe népet. Schwarz számára a szocializmus áldozatot, az individualizmus “adományozását” jelenti valami közösért. Hat évvel a nemzetiszocializmus után az olyan fogalmak, mint nép, közösség és áldozat még nem állnak általános gyanúban és Rudolf Schwarz körülményeskedés nélkül tudja ezeket keresztény értelemben alkalmazni.

1951-ben, ugyanabban az évben, amikor Heidegger a darmstadti “építőmesterek” előtt megtartja híres előadását, Jost Trier münsteri irodalomtudós kiad egy kis könyvet: “Lehm. Etymologien zum Fachwerk“ (Vályog. A Fachwerk etimológiájához) . Egy évvel később jelenik meg a “Holz. Etymologien aus dem Niederwald“ (Fa. Etimológiák a sarjerdőből), majd tizenkét évvel később “Venus. Etymologien um das Futterlaub.“ (Vénusz. Takarmánylomb körüli etmilógiák)

A legfőbb biztatást a nyelvtől kapja az ember, mondja Heidegger. Felemeli, mielőtt még építményeket kezdene emelni. Ám a nyelv, veti ellene Trier, az embert megint saját “szükség- és tevékenységvilágára”, a munkára utalja. Mint egy régész, Trier úgy tárja föl szótörténeteiben ama szó-mezők maradványait, amelyek a gazdálkodás régi technikáira vezetnek vissza: a legelő-, a sarjerdő-, a takarmánylomb-gazdálkodásra, a faszerkezet- és öntözőmű-építésre, hogy onnan következtessen a közösségi életre.

Trier a szótörténetben Gottfried Semper művészettörténetére talál, megmunkálásának anyagokra irányuló történetére. Így Trier szinte mellékesen megemlíti, hogy a renaissance nem újjászületés, hanem újranövés és a sarjerdő-gazdálkodásból ered, ahol a fákat embermagasságban vagy még alacsonyabban átvágják, hogy a gyökértörzsből hajtások tudjanak előbújni (újranövés), amelyeket aztán le lehet aratni, a faszerkezetes építéshez kellő fonatokhoz lehessen használni a vályogépítmény erősítéséhez E tekintetben a beton rokon a vályoggal, csakhogy azt öntik és nem vetik.

Az összehasonlító nyelvtudomány bizonyította”, írja Semper, hogy a régi nyelvi formák nem primitívebbek, hanem gazdagabbak a maiaknál. Úgyen ez érvényes a művészeti formákra. Semper itt Jacob Grimmre gondolhatott. Grimm egy rövid írását Friedrich Carl von Savigny jogtörténésznek ajánlotta, amely Trier számára alapvetővé vált: “Das Wort des Besitzes. Eine linguistische Abhandlung.“ (A birtoklás szava. Lingvisztikai értekezés.) Ebben található egy rövid rész a nem szógyökről, amelyet Grimm a görög nemein (nehmen, weiden /venni, legelteteni/) és a latin nemus (Hain /liget/) szavakkal, a pásztorélettel és legeltető gazdálkodásával hoz össze. Úgy tűnik, az etimológia maga is sarjerdő-gazdálkodásból ered: learatja az új vesszőket a nyelv gyöktörzséről.

A nemus az az erdő, amelyet állatetetés céljára vettek használatba (genommen) és így ritkássá (Lichtung) vált. Filozófiai fennhéjázásában Heidegger a lét tisztásáról és az igazság “rejtetlenségéről” (aletheia) beszél. Szófejtéseit Trier szerfölött dilettánsnak tartja. Venni (Nehmen) az erdőből szedést és szakítást jelent. Az állatok letépik a leveleket és a füveket és ezzel megint újra kihajtásukat serkentik.

Ám ez csak megfelelő használat során működik. A használatbavétel (Nehmen) nomoszt, legeltetőjogot, használati szokást (Brauch) kíván, mondja Trier. A használat szokás, megszokottá válik és így elkötelez: szokásjog. A jó szokás “tartós”, azáltal marad meg, hogy az elhasználódást az ismétléssel állja ki. Lakozni tehát annyit jelent, mint ápolni a jó szokásokat. A “maradás”, írja Deleuze és Guattari, a nomoszból, ethoszból (szokás) és ritornelből (ismétlés, dalolászás) keletkezik.

Heidegger tart egy előadást. Bartning szeretne valamit kapni, egy gondolatot, egy gyümöpcsöt szedni, amit meg tud emészteni és tevékenységében (alakítás építés) használni tud. Ám a filozófia a közvetlen fogyasztás számára rideg oldaláról mutatkozik. Ragaszkodik ahhoz, hogy előbb jó szokásokat alakítson ki. Ezek azonban csak használat során alakulnak ki. Az ember képes kiválasztani, mondja Ortega y Gasset. Ám a gyűjtést és kiválasztást (eligere) megelőzi az, hogy elvegyük, szedjük és leszakítsuk. Elvenni megint csak azt lehet, ami jelen van és magától nő: erdő, természet, képzelet. Ezek azonban mindig is használatban vannak: nemus, felhasználva, kultiválva. A kultúra kultivált természet, szüntelen az elvadulástól fenyegetett, ha nem helyénvaló módon veszik használatba.

Ha ilyen egyszerű volna minden! A szokás konvenció, megegyezés, amit fel lehet bontani. Milyen sok szokás van! Melyik az igazi? Megint választani kell. Az élő szokás tradíció és funkció egyben. A gyorsuló fejlődés, a modernitás szétrobbantja ezt a köteléket. A tradicionális formák ekkor már csak öltöztetik az önállósult funkciókat. Az öltözeteket le lehet venni és másokkal lehet helyettesíteni. Hiányzik közülük a nélkülözhetetlen összefüggés, a szükség, a szokás, a szükségessé váló használat. A tradició és funkció, az öltözet és a váz, a fonat és a vályog – ahogy Trier mondja a faszerkezetre tekintettel – szükséges összefüggéséből, szembeszökő összefüggés válik. A történeti műveltségnek kell közbelépnie és hidat építenie funkció és tradíció között. Ám az értelem nem oly kényszerítő, mint a szükség. Már Augustinus megjegyzi, hogy e világ inkább alkalmas a jó használatbavételre, mint önmagáért való élvezetére. Az élvezéséhez kellő értelem ugyanis elkerülhetetlenül túlvezet rajta.

Előadásában Rudolf Schwarz két nagy építési formát, a centrális és a hosszanti épületet különbözteti meg. Az egyik építmény azt a népet építi körül, amelyik összegyűlik, a másik az útonlevőt. Sternberger és Schwippert a lakozás pátoszával a modern élet mobilitását és a sátor könnyűségét állítja szembe. Schwarz és Schwippert templomépületre, Bruno Taut város-koronájára, a még a Bauhaus számára is példaképül szolgáló katedrálisra gondoltak. Számukra még bevett volt a zarándok (peregrinus) keresztény figurája. Ezt a nomád figurája váltotta föl. Mindkettőben az testesül meg, ami nem idomul a város és az állam életébe: annak érzése, hogy az ember itt nem honos és otthonos, hanem “e világban” átmeneti, határain és felosztásain keresztül úton levő. Alakjuk több mint a megalapozott, letelepült élet feletti puszta elégedetlenség kifejezése, ők az állam, a társadalom, a gazdaság bekebelezésével szembeni távolságtartás és ellenállás figurái. Talán csak távolságtartással lehet egyáltalán e világot helyes használatba venni. Eltávolodás mint híd.

Vegyük használatba a világot mint nemus-t: mint erdőt, tisztást, legelőt! Kerített-e a legelő, vagy kerítetlen? Carl Schmitt szerint igen: a kerítések határt szabnak a zűrzavarnak és a szembenállásnak. A nomosz az európai szokás a háború megfékezésére. A kerítések váltják ki a háborút, mondja Deleuze és Guattari. Számukra megfordítva a nomosz töri meg a politikum határait és nyit meg más, behatárolatlan teret egy nép számára, ami azonban még hiányzik.

Mi a fontosabb, mi jön először: a dolog megfogása vagy a fogalma? Teória vagy praxis? Építeni vagy gondolkodni? Szükség vagy élvezet? Eldönthetetlen. Az egyik hozza magával a másikat. Így Heidegger kontemplatív négyessége minden további nélkül visszafordítható Semper “praktikus esztétikájára”, “az építőművészet négy elemére”: tűzhely (oltár), tető, kerítés, földhányás(Terrasse), ha a teraszból az ember kihallja a terrát (föld), a kerítésből Heidegger “óvás”-át, és a tetőből az eget.

Semper irányából egy harmadik négyzet merül fel, a megfogás és a fogalom, és a maradás és elindulás feszültségmezője, amelyben az építőművészet mozog: nem egy tűzhely van, hanem két tűzrakó hely. Rudolf Schwarz a centrális és a hosszanti épület megkülönböztetésével értelmezi őket. A nép középpont körül táborozik, de neki is indul és mozgásba lendül. E tekintetben a “religio” egy nyugtalan tömegnek néppé gyűjtése lenne, amely eloldja a “szokott” élethez fűződő “kötelékét”, hogy maradni és menni tudjon. Összegyezhetetlenségek közti híd. Athén és Jeruzsálem. Krimhild hozzámegy Etzelhez és boldog lesz vele. Sivatag és tenger a ritkított erdőben.

COPYRIGHT FORDÍTÁS Tillmann J. A. 

Advertisements
This entry was posted in Uncategorized. Bookmark the permalink.

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out /  Change )

Google photo

You are commenting using your Google account. Log Out /  Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out /  Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out /  Change )

Connecting to %s