Hannes Böhringer: Filodendrosz

Matisse akvarium

Matisse kedveli a nyugszékeket. Már fiatalon arról ír, hogy “az egyensúly, a tisztaság, a nyugalom művészetéről álmodom … egy olyan művészetről, amely… megpihenés,…olyasmi, mint egy jó nyugszék…“ [1] Matisse modern művész, aki tudja, hogy a régiekkel nem könnyű szakítani. Kényelmesen ül a tradíció karszékében. Birtokában van a hagyomány poétikájának: a szépségnek, a gráciának, az érzésnek. Számára az utóbbi a legfontosabb. Ez az ágya. “Sokszor az ágyban dolgozva találtam”, írja Marguette Bouvier. “A szobája úgy volt berendezve, hogy fekve tudott dolgozni, mindent könnyen el tudott érni, anélkül, hogy mozdulnia kellett volna. Karnyújtásnyira állt egy forgatható könyvállvány szótárakkal és klasszikusokkal. A fiókos szekrényekben gondosan rendezett ceruzák, radírgumi, papír sorokoztak, és természetesen telefon is állt az ágy végében. Senki sem lehetett kevésbé bohém ennél a művésznél, akinek a maga kimódolt komfortjára van szüksége mint egy nagypolgárnak.“ [2]

A komfort nem csak kényelem, hanem vigasz, támaszték. Az érzésnek tartásul egy alátámasztásra van szüksége. Matisse átadja magát az érzésnek, de nem ereszti ki magát a kezésből: “Ha megbízom rajzoló kezemben, akkor ez azért van, mert sohasem engedtem, hogy úrrá legyen érzéseimen, mikor megtanítottam számomra szolgálni. Nagyon pontosan megérzem, amikor eltérül, amikor egyenetlenség támad köztünk és ama ‚je ne sais quoi’ közt bennem, aminek alávettettnek tűnik. A kéz nem más, mint az érzékenység és intelligencia meghosszabbítása. Minél könnyebb, annál szófogadóbb. A szolgáló ne váljon úrnővé.“ [3]

A szubjektum mindig úr és szolga egyszerre,[4] uraló, meghatározó és “alávetett”, érzésektől elárasztott. Matisse kézben tartja magát, a rajz van a kezében, de érzéssel vezérli a kezét, fekve, megadva magát a sentimentnek. A hagyomány maradékán ül. Nem Monet tündérrózsa-tavában úszik, hanem egy lagunában Tahitin, és mégis régtől fogva ágyhoz és tolószékhez kötött. “Nagy kedvem volt a fényt az egyenlítő túlsó oldalán megismerni, az ottani fákkal érintkezésbe kerülni”, mondja. “Emlékszem, hogy megérkezésemkor csalódott voltam, és aztán fokozatosan szép volt, szép lett… szép! A magas kókuszpálmák leveleit a passzátszelek súrolták és selymes suhogást keltettek. A leveleknek ez a zúgása a hullámok zenekari hangszerelésű morajlásán támadt… A lagúnában fürödtem. A korallok körül úszkáltam… fejemet a vízbe merítettem…, majd hirtelen kiemeltem a vízből és felnéztem a fénylő egészre.“ [5]

Szírénhangok szólítják kívülre az európai művészeket. Keresik az egzotikus Keletet. A művészet feltételezett eredete felé orientálódnak. Az Orient lehet Keleten, Délen vagy Nyugaton: Egyiptom, Arábia, Afrika, a Déltenger. Matisse odautazik, de visszatér. Nizzában marad. A dolgozószobája az ő Tahitije. Ágyban fekve “abszintszín” lagúnában fürdik, körülvéve pálmákkal, virágokkal, gyümölcsökkal, filodendronokkal és madárkalitkákkal.

A lagúnák sekély vizek. Matisse rajzai és festményei egyre síkszerűbbé válnak. Végül rajzszerű formákat vág ki világítóan egyszínű, festett papírokból és arabeszkekké illeszti össze: guaches decoupées. Festés és rajzolás ollozó ornamentikába torkollnak. A formák redukálttá, egyszerűvé, rajzossá, szinte absztrakttá válnak. A lagúna sekély vízében a jelentés mélye és súlya feloldódik. Minden a felszínen úszik.

“Nincs mit mondanom, és ezt mondom, és ez a költészet.“ mondja Cage a semmiről szóló előadása elején.[6] Nem semmit mond. Ritmizálja a mondatait és fokozatosan  megismétli. A csend számára a zene, a zajok ritmusára irányuló figyelem neve. Matisse felnagyítja kézírását, hogy a “Jazz“ ollózott kollázsát egyensúlyba hozza. A fekete-fehér és kézírás folyama szükséges neki egyfelől, kiegyenlítésképpen a guaches decoupées-ért másfelől. De mit írjon? Legszívesebben La Fontaine meséit írná le, “ahogy bírósági írnokként szépírással a végzéseket írtam, amiket senki sem olvas, még a bírák sem, és ahol csak arról van szó, hogy a perek fontosságának megfelelő adózott aktapapír kerüljön felhasználásra.“ [7] Peu à peu távolodik a tartalomtól a leírás során az írnok. A betűk és a szavak elvesztik jelentésüket és egyetelen vonásból álló szép figurákká válnak. Matisse ír, mond és kivág valamit. Könnyűvé válik, mint egy papírlap, egy széllökés felkapja. Szinte semmi. A pálmalevelek és hullámok zúgnak. Az írás és a színes formák absztrakciója ritmussá, zenévé, jótékony zúgássá válik, amit a színek és szünetek, “közbülső terek“ [8], egy mozgás és csaknem statikus nyugalom akkordja révén válik ritmikussá. Ebben a könnyedén megmozgatott egyensúlyban minden súlytalanná válik, miként a tánc, az úszás vagy a repülés. A súlyok egymást kölcsönösen kiegyenlítve szűnnek meg.

Az absztrakcióban az alakzatok és jelek közelebb kerülnek egymáshoz, anélkül, hogy teljesen eggyé válnának. De úton vannak a “fénylő egésszé“ válás felé. Miben különbözik még a levélforma az alga, a lagúna és a csigaház rajzától? A levelek közt egy papagáj ül. Elismétli a hangokat, amiket hall. Az ismétlés mintázatokat, ornamenseket hoz elő és lekoptatja a jelentéseket. Az alakok egyre jobban hasonlítanak egymásra.

Matisse újra és újra csendéleteket és nőket rajzolt és festett. A nők egy szobában ülnek vagy fekszenek. Az ablak nyitva áll. A nők ruhában vannak vagy meztelenek: “a szerelem, igen, a szerelem.“ [9] a nők levelekké alakulnak át: Vénusz, “csalogató lomb“ [10], a levelek zizegése és villanása, szirénhangok. Az ujjas levelek között, melyek tapintanak és éreznek, almák, gránátalmák: a kicsiny sellők mellei, fenekei. A papagáj a farkuk lehetne. A papagáj ülve marad. Az ismétlés marad. Maga reppen fel – a levegőbe, mint Andersen meséjében. A levelek ujjaikat nyújtják a kivágott, feldarabolt, sokszorozott tagok, a gránátalmák után: magokkal teli, duzzadó élet, paradicsomi halhatatlanság.

A csigát Matisse kiveszi a kertből. “Jardin“ – így nevezi az arabeszkeket, amelyek később “A papagáj és a sellő” címet kapják. A csiga, mondja, zavarta “az egész zenei mozgását.“[11] Jele, a csigaház egy önmagukba csavarodó filodendronlevelekből álló levélház. A csiga a lagúnakertben legel. Szemléli és ízleli az érzékelőivel. Maga Matisse a csiga. Magával viszi a házát. Mint egy régi filozófus, magánál mindene megvan. “Ágyát körülvette mindazzal, ami tetszésére van, és szobájában egy világot épített fel ízlése szerint.“[12]

COPYRIGHT  Fordítás Tillmann J. A.


[1] Notizen eines Malers (1908), in: Henri Matisse: Über Kunst, hg.  V. Jack D. Flam, Zürich 1982, 75. o.

[2] Matisse zu Hause, uo. 176. o.

[3] Henri Matisse: Jazz, München 1959, 43. o.

[4] Alexandre Kojéve: Hegel. Kommentar zur Phänomenologie des Geistes, Frankfurt 1975.

[5] Gespräch mit Verdet (1952), in: Matisse, Über Kunst, 256. o.

[6] John Cage: A csend. Fordította Weber Kata. Jelenkor, Pécs, 1994.

[7] Jazz, 44. o.

[8] Über Kunst, 177. o.

[9] uo. 260. o.

[10] Jost Trier: Venus. Etymologien um das Futterlaub, Köln Graz 1963.

[11] Über Kunst,  257. o.

[12] Matisse zu Hause, in: Über Kunst, 176. o.

Advertisements
This entry was posted in Uncategorized. Bookmark the permalink.

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out /  Change )

Google photo

You are commenting using your Google account. Log Out /  Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out /  Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out /  Change )

Connecting to %s