Hannes Böhringer: Nem a technika, hanem a művészet az emlékezésmédium

abakanowicz tancolo dobfejek

“Mikor az első néptörzsek emlékezése megnehezült – írja Victor Hugo -, amikor az emberi nem már alig tudta tovább cipelni nehéz és kusza emlékeinek tömkelegét, amikor már attól kellett tartani, hogy a röpke meztelen szó elvész útközben, a legláthatóbb, legtartósabb és legtermészetesebb módon a földbe rögzítették őket. Minden tradíciót megpecsételtek egy-egy épülettel.” E kőből való emlékezet csúcspontja Victor Hugo számára a gótikus katedrális, a “Notre-Dame de Paris”. Ám a könyvnyomtatás művészete “megölte” az építőművészetet. A könyv felváltotta az építőművészetet mint “architektúrát” és művi emlékezetet. Az építőművészet nem szűnt meg, véli Hugo, de irodalmivá, történelmivé vált, stílusarchitektúra lett. Kő helyett stukkó. A kisebb és gyengébb, a könyv volt az erősebb. Közben a technikai kicsinyítés a könyvet is meghaladta. Az architektúra mint emlékezésművészet nem a tető a fejünk felett, menedék egy őskunyhóban, hanem monumentális építészet. A monumentumok az emlékezet támasztékai, jelek, emlékművek, síremlékek. Elássák és megmagasítják azt, amire emlékezni kell. Támaszt nyújtanak az emlékezetnek és tehermentesítik, így az emlékezetet és a felejtést egyaránt támogatják.

A monumentális építészet találkozik a retorika emlékezés-művészetével, azzal a művészettel, mely az emlékezetet mint helyek és képek architektúráját mutatja be, melyet “elakadás és tétovázás nélkül” (Quintilianus) tanul meg bejárni. A gótikus katedrális lehetett – írja Francis Yates,  Panofsky alapján – a skolasztika fénykorának művi emlékezete.

A 19. század historizmusa még nagyobb katedrálist emel az emlékezetnek: könyvtárakat – tele világtörténelemmel a világszellem számára. A “monumentális történetírásnak” épületesnek kell lennie az olvasó számára, írja Nietzsche. Hogyan képes katedrálisokat építeni, ha nem művészet, hanem kritikus tudomány? Mindenekelőtt lyukakat kell hagynia az emlékezetben, hogy a történész dé ja vu-je ne bénítson meg mindent, és ezáltal új jöhessen létre. “Aktív felejtés”, mondja Nietzsche és “epoché”, így  Husserl. Victor Hugo számára a középkor egy olyan korszak volt, melyben mindenki közösen olvasott az építészet megkövült könyvében. És a gótikus jelző még Vasari hagyományában is nyersnek, barbárnak, primitívnek számított. Azáltal, hogy Wilhelm Worringer az I. Világháború előestéjén írott könyve, “A gótika formaproblémái”  a gótikának és primitivizmusnak ezt a régi összefüggését újra felveti – azt írja, hogy a gótika átszellemíti a félelmet, az e világban élő ember borzadályát -, a gótikus katedrális modernné válik. Már nem egy visszahozhatatlanul elmúlt kor romantikus eszménye, hanem egy olyan művészet példaképe, amelyik felfedezi a “négerplasztikát”, és az “egységes mű” eszményével igényt formál a jövőbeli társadalom alakítására és ezzel az építészetnek mint az új kor acél-üveg emlékezetének helyreállítására, a jövő katedrálisa melletti építőkunyhóra. Ez az aktualizálás azonban csak lyukas emlékezet mellett sikerül. A gótikus katedrális szellemi tere lerövidül a fenségességtől való borzadályra, egy numinózumra, ami ezúttal valami másnak, például a szocializmus új világának a felmagasztosítására szolgál. Retorikus figuraként a katedrálist megint csak fel lehet cserélni a “dórikus világ” (Gottfried Benn) szürke oszlopára. A modern ősnyomtatványai, ikonjai és katedrális-tervei múzelizálásra kerültek. A modern művészet historizálása a kortárs művészet religiózus, metafizikai, politikai ambícióit a retorikusba űzte. A modernt mint idézetkincset és dekórumot funkcionalizálják.

A modern művészet műveltséggé vált, védett a primitív barbarizmusától, ám annak radikalitását is nélkülözi. A primitívek kultúrája elveszett. A kortárs múzeum emlékezettere már nem enciklopédikus, miként még a 19. század historizmusa volt. A műveltség és az emlékezet teátrumának köre nem záródik már össze. Ma még kevésbé tudni, mint annakidején, hogy mire kell emlékezni s mi feledhető, hogy mi a primitív, az első, eredendő, előnyös, alapvető, egyszerű, a mindennemű sokféleséget egyesítő.

Szókratész arra kéri a szónok Prótagoraszt, hogy fogja rövidre magát, mert egy hosszú beszéd alatt elfelejti, hogy miről is volt szó. A platóni filozófiát nem csak a szókratészi dialógus különbözteti meg a retorikus-szofisztikus vitáktól, hanem az emlékezetről alkotott felfogása is. A szónokoknak tanítványaik vannak. Nekik emlékezetgyakorlatokat kell végezniük, kívülről kell megtanulniuk a mintabeszédeket, hogy ezeket variálva képesek legyenek minden előrelátható helyzetre alkalmazni.

Platón kerüli a gyakorlat (aszkézisz) fogalmát. Szókratész egy tudatlan gyermek példáján mutatja be, hogy számára miben áll a tanulás. Puszta kikérdezés révén vezeti rá arra, hogy kidolgozza a geometria egyik alaptételét. A lélek már mindent tud, csak elfeledte. A tanulás visszaemlékezés. Magától jön. A kérdések késztetik rá. Ám a visszaemlékezés, a keresés és filozofálás akadozó. És a retorikus emlékezés-művészet, mint mindennemű szándékolt tudás és képesség, hátráltatja a filozófiát abban, hogy akadozzon.

Arra kérdésre, hogy mi az erény, a szónok Menon megkülönbözteti az élet különböző területeinek erényeit. A megkülönböztetés okosságára a filozófus a primitív és egyszerű ember naivitásával felel: hogy mi köti össze a különböző erényeket; hogy mi az erény; hogy mi a jó.

A filozofálás a tanulás eltérítését, feledését jelenti; hogy az ember megint képessé váljék a fáradságos emlékezésre, arra, amire tulajdonképpen törekszik. Ezt azonban a filozófia nem engedi át egyszerűen az emlékezés és feledés esetlegességének, hanem mindig is feltételezi mint a lélek homályos tudását, mint született, teljesen soha nem feledett ideáját vagy közvetlen érzését, mint elő-felfogását annak, amit még fel kell fognia.

A filozófia emlékezete nem erre vagy arra irányul, célja az első, a döntő, a lényeges. Mi ez? Egy tudomisénmi a félhomályban, eléggé kivehető ahhoz, hogy feléje lehessen tartani, de túl homályos ahhoz, hogy meg lehetne ragadni. Ha világos és egyértelmű volna, nem lehetne az első, hanem csak egy további emlékezet-támaszték, amely tovább utal egy nescio quidre, amire minden jel utal, és ami maga már nem jel, mivel önmagát mutatja.

A filozófiák csak abban különböznek, hogy miként és milyen mértékben beszélnek vagy hallgatnak erről. A tevékeny feledés filozófiai kalandja a felfedezése és újrafelfedezése és pótlása annak, amit az ember elfelejtett az útra magával vinni. Legtovább az ember apróságok után kutat, olyan szintesemmi után, mint amilyen az isteni fény szikrája, melynek jelenvalóvá tételéhez katedrálist kellett építeni.

A múzeum egy múzsatemplom. A templom, egy behatárolt szent övezet képe váltotta fel a katedrálist, melyben az egyes művészetek határai egy új élet összművészetébe oldódnak. A gótikus katedrálissal ellentétben a templom az ókor, a humanizmus, a retorika klasszikus tradíciójához tartozik. A modern művészet ebből a hagyományból a filozófia és vallás felé, a gótikus primitivizmus felé akart kiszabadulni.

A történelmi tudat a látómező kiterjesztésével aláásta a klasszikus kánont. A történelmi relativizálással mentesítette a jelent a religiózus döntés meghozatalától, avagy a filozófia első és végső kérdéseire adandó választól. A modern művészet konzekvenciái ebből a látens nihilizmusból erednek. Véget vet a történelemnek, elfelejt és megint elölről kezd, a kezdettől. Mindegyre véget vet és elölről kezd. Szakít az esztétikussá és artisztikussá vált művészettel, hogy radikálissá és lényegessé válhasson: politikussá, filozofikussá, religiózussá. Úgy akar több lenni a művészetnél, hogy kevesebb: egyszerű, primitív, alapvető, nyomatékos. Művészetként azonban élét is veszi annak, amire filozófiailag-politikailag törekszik. Mindegyre újratermeli azt a viszonylagosságot, amit meg akart haladni. A modern művészetnek a dekorativitásba, a dizájnszerűbe, a retorikusba, az illusztratívba való visszaszorulása ezt megnehezíti, és a jó művek ritkává válnak. Önnön ördögi körébe zárva a művészet mindannak utána kap, ami kiúttal kecsegtet. Az új anyagok, új terek, új technológiák nem a megoldást jelentik, hanem csak az újrakezdés esélyét: elakadva önmaga körül kerengeni. A művészet vészkijáratok feltalálása zárt térben.

Az emlékezetmédiumok küzdelme. Kő a papírral szemben, papír a szilikonnal szemben, architektúra a könyvvel szemben, tudomány a művészettel szemben, történelem az élettel szemben, a múzeumok a modern művészettel szemben és megfordítva. A küzdelmek nem megsemmisítő támadások, az ellenfeleknek szükségük van egymásra. Kölcsönös sokasítással gyengítik egymást: a könyvek, komputerek, múzeumok, műtárgyak és jelentős építmények inflálásával. Az infláció megint csak az egykedvűséget, az epochét, a tevőleges feledékenységet segíti elő, hogy megint emlékezni lehessen.

 COPYRIGHT Fordítás Tillmann J. A..

This entry was posted in Uncategorized. Bookmark the permalink.

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out /  Change )

Google photo

You are commenting using your Google account. Log Out /  Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out /  Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out /  Change )

Connecting to %s