Hannes Böhringer: A köznap kelleme

fakeretben

A köznap egy télikabát: felkelni, mosdani, felölteni, enni, munkába menni, lárma, szagok, ülni, állni, menni, hallgatni, olvasni, meghallgatni, nyomtatványokat kitölteni, kilépni, ajtón ki, ajtón be, megint enni, érméket a pénzeszacskóból előkotorni, gondolatok a fejben, semmi nem működik, türelmetlenség, telefoncsengés, billentyűket nyomni, betű- és számkombinációk, várakozni, üldögélni, összevissza beszélni, rossz a levegő. Csak ki innen! Mozgás. Mi vár holnap? Este ágyba zuhan az ember.

Az élet jó részét, a harmadát szinte, ágyban töltjük, meztelenül vagy könnyű öltözetben, takarókba burkolva, sötétben. Fekszünk és várunk az álomra, álmodunk, felébredünk és a szürkületben átmeneteket keresünk az egyedül- és együttléten túli világból a hétköznapi megkülönböztetések világába. Az ágy az alap: nyugalom és álom. Ezen nyugszik a hétköznap. Ezen az alapon a télikabát már ki van gombolva és mutatja fénye bélését. Benne nem érzem az életet. Elmegy mellettem. A köznap szürke, egyik olyan mint a másik. Az egyhangúság utazások, kalandok, élmények, változatosság és változások iránti vágyat kelt. Ám változatosságok révén a hétköznap még sivárabbá válik.

A kellem akkor jelenik meg, amikor a kedély, az értelem, akarat és vágy régi foglalata a vágyakozóról átugrik a vágyottra és ezzel egyúttal a vágyat – a kellem élvezetére jutva, a puszta létén érzett örömért hálásan – keggyé változtatja. A kellem úgy jön, mint az álom. Miként az álmot, a kellemet sem zavarja meg az ember. Grácia köszönetet jelent, mert a kellem grátisz van.[1] Nem kíván semmit elérni, nem képes figyelmet kelteni anélkül, hogy báját el ne vesztené. A kellem szándéktalanságra pazarolja magát és azt tölti el hálával, aki illékony kisugárzása igézetébe kerül. Mert a kegy, amiben részesít, érdem nélküli kegyelem.[2] Csak nem szabad a nehéz kabátot egészen begombolni.

A Gráciák Vénuszt kísérik.[3] A grácia görögül khárisz és a khairoval (örvendezni) függ össze. A khairóból khaire képződött: salve, üdv! A kellem így kötődik egy üdvözlő- és hálaadás-formához. Az üdvözlés és a hálaadás azonban találkozásokat, találkozókat, kereszteződéseket feltételeznek. E tekintetben a modern művészet nagy üdvözlő- és hálaadás-formája a modern világ felé a montázs, a régi és új világ éles vágása és kemény ütközése volt. Talán az üdvözlés- és hálaadás-formák a művészet egészen korai gyökereihez tartoznak. Az üdvözlés és a hálaadás elejét veszi az esetleges ellenségeskedésnek, és átmenetileg kiegyenlíti az esést erős és gyenge, túlság és ínség, kívánás és engedés között. A megismerésből elismerés, és az elismerésből olykor még barátság is lesz.

A gráciák körtáncot járnak és a középpontjukban álló istennő szépségét kifelé adják tovább. Ők is kiegyenlítik az esést. Közvetítés híján a szépség diszkrimináló lenne. Schiller ezért nevezi a kellemet a mozgás szépségének és mozgó szépségnek is.[4] Illékonysága folytán nem ragadható meg olyan szilárd kritériumok alapján, mint hibátlanság, mérték, arány. A pillanat kegyében, a grácia hatókörében mindennek van egy tudomisénmije, valamiféle könnyűsége, nyitottsága és sokértelműsége: kelleme és szépsége.[5]

Álom és köznap nincs már teljesen elválasztva. A télikabát elveszítette nehézségét. Szinte barokkos mozgalmassággal, mégis nyugodtan, mint sokértelmű tudomisénmi látszik az ágyon lebegni. Egy rövid látogatás, egy meglepő találkozás. Még csak fogasra sem teszik kabátot. Az átmenetileg egy heverőre, a nyugalom és álom alapjára letett hétköznap kedvező pillanat ahhoz, hogy észrevétlenül és hátulról miként az álom, a kellem is hozzájárulhasson.

COPYRIGHT  Fordítás Tillmann J. A.


[1] Heinrich Dörrie, Herbert Dittmann, Otto Koch, Alfred Schindler: (Art.) Gnade, in: Realenzyklopädie für Antike und Christentum XI, Stuttgart 1981, 313-446. o.; Gert Kleiner: (Art.) Anmut/Grazie, in: Ästhetische Grundbegriffe, Bd. 1, Stuttgart 2000, 193-208. o.

[2] Karl Barth: Der Römerbrief, Zürich 1978, 195. o.; Erik Peterson: Der Brief an die Römer, Würzburg 1997, 160. o.

[3] Karl Kerényi: Die Mythologie der Griechen, Bd. 1, München 1966, 80. o.; Pindarosz: 14. Olümpiai óda; 9. Püthiai óda

[4] Über Anmut und Würde, in: Friedrich Schiller, Werke in drei Bänden, Bd. 2, Darmstadt 1984, 383. o.

[5] Vladimir Jankélévitch: Le Je-ne-sais-quoi et le Presque-rien. 1. La Mani ère et l’Occasion, Paris, 1980.

Advertisements
This entry was posted in Uncategorized. Bookmark the permalink.

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out /  Change )

Google photo

You are commenting using your Google account. Log Out /  Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out /  Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out /  Change )

Connecting to %s